Saul fia

A történet: 1944. Auschwitz-Birkenau. Itt éli robotikus életét Sonderkommandósként Saul Ausländer, várva hamarosan bekövetkező biztos halálát. Mechanikusan végzi a dolgát, mígnem az egyik holttestben felismerni véli a fiát. Ennek hatására megmozdul benne valami, elszánja magát, hogy mindenáron keres egy rabbit, és megadja fiának a végtiszességet.

Mára már megállíthatatlanná vált a Holocaust-filmek áradata (évente legalább egy készül) ami odáig vezetett, hogy az emberek elvesztették érdeklődésüket eziránt a téma iránt. Filmes szempontból pedig teljesen értelmetlen ugyanazt a történetet ötvenszer gyengébb minőségben bemutatni. Így nem is csoda, hogy mikor a Saul Fia hírnévre tett szert az emberek, és a szakma is félelemmel vegyes kíváncsisággal várta, hogy láthassa. Az eredmény egy szinte hibátlan, zseniális film. Nézzük miért.

hirdetés

A sok ok közül az első és legfontosabb a rendezői koncepció, mely szerint Sault követjük, azt látjuk amit Ő lát. Ez egyedi és zseniális húzás volt. Hogy ennek révén semmit nem látunk, csak sejtünk a körülöttünk folyó őrületből, az hihetetlenül félelmetessé teszi a filmet, úgy is mondhatnánk, magává a megelevenedett horrorfilmmé.

Ezután következik Erdély Mátyás operatőr pazar munkája, mely tényleg semmit nem enged totálban mutatni, még az 1,37:1-es képarány is ezt segíti. Erre pedig tökéletesen rájátszanak a hangok, melyek jelentősége nagyon fontos a filmben, minden egyes körülöttünk lévő párbeszéd, sikoly, robbanás, lövés, vagy éppen madárcsicsegés pontosan meg van tervezve, és a cselekménybe helyezve. A filmzene a lehető legminimálisabb, az előbb említett zajok felfokozásából, és zenévé komponálásából alakul ki, ez is teljesen egyedi, és jó húzás.

Végül pedig egy ilyen koncepcióhoz elengedhetetlenül fontosak a színészi alakítások, főképp Saulé, mivel szinte végig Őt látjuk. Röhring Géza remekül oldja meg a feladatot, teljes mértékben átalakul Saullá. Mellette mindenki helytáll, felesleges lenne sorolni ki mennyire alakít jól, mert mindenki egyaránt tökéletes, tán Zsótér Sándor doktora érdemel kiemelést a színészek közül.

Ezek után már bátran ki lehet mondani, hogy a Saul fia egyrészről egy teljesen egyedi látásmódot képvisel, ami sokkal jobban működik a bevált „mindent megmutatunk”-elv helyett. Másrészről pedig, tökéletesen kiaknázza a képekkel való mesélés lehetőségét, és ebben van az igazi értéke. Ebben van a nagybetűs FILM igazi értéke. A párbeszédeket szinte tőmondatokra redukálva megköveteli, hogy színészei szavak nélkül, testbeszédükkel, mozdulataikkal, mimikájukkal alakítsák szerepeiket. És a már említett hangok, és homályos képek által sejteti az igazi történést, amire figyelnünk kell.

A tetejében tényleg mindenfajta katarzis, érzelem ki van zárva a forgatókönyvből, és mellőzi azt a rossz magyar szokást, hogy megpróbál művészkedni. Csak a nyers, brutális realizmus, és a félelmetesen jól ábrázolt megtervezett káosz sejtetése van helyette. És tényleg nem győzöm eléggé díjazni, a „nem kell mindent látnunk” elvet, mert egyszerűen zseniális.

Ha mindenáron hibát kéne keresni a filmben, tán annyi lenne, hogy maga a történetszál valóban gyenge, néha érezhetően csak alibi, hogy bejárjuk a földi pokol minden bugyrát. Ez azonban azért nem nagy baj, mert ez annyira jól sikerült, hogy felesleges a történetszálat hibáztatni érte. És ráadásul a mindenki által gyűlölt Sonderkommandósok életét viszont pont a történetszál révén sikerült bemutatni, ebben is elsők közt van a film.

Összefoglalva, a Saul fia valóban, egy egyedi, és megismételhetetlen remekmű, amit gyakorlatilag mindenkinek ajánlanék, tán csak azoknak nem, akiknek nem elég erős a gyomra, mert habár nem látunk semmit, nagyon megviseli az embert az alkotás. És végül megjegyzem, ahelyett, hogy szidalmazzuk a film témáját, inkább örülünk kéne, mert a Saul fia az utóbbi 10-20 év legjobb magyar filmje.