Egy baranyai lány Tanzániában

Ahogy belekezdtem a húszas éveimbe, próbáltam keresni az alkalmat, hogyan s miként valósíthatom meg a nagy kalandot. Emlékszem, hogy aznap, amikor betöltöttem a 24. életévemet, akkor kerestem fel egy kedves barátomat, akitől csak remélni mertem, hogy el tud irányítani azokhoz az emberekhez, akik által - mint most már tudjuk - Tanzániába juthatok. Az EVS (Europian Volunteer Service) program volt számomra a tökéletes. Afrikai utam előtt egy évvel egy ilyen projektnek köszönhetően jutottak el mai tanzán barátaim Pécsre. Akkor még nem sejtettük, hogy eljön majd az idő, amikor ugyanebben a közösségben leszek újra, csak épp egy másik földrészen. A találkozás után másfél évvel sikerült eljutnom az áhított kontinensre a pécsi Területfejlesztők a Vidékért Egyesület segítségével.

Mondanom sem kell, milyen érzések keringtek bennem. Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri azt az érzést, amikor nagyon akarsz valamit, tettél is érte és aztán… Nehéz volt elhinni. Mikor a leader-em felhívott, igazából nem is értettem mit mond, vissza is kellett kérdeznem, majd újra elmondta, hogy úgy néz ki, sikerült. Eztán próbáltam felkészülni a „fekete kontinensre”. Régebben egy kalap alá vettem Afrika összes országát: mindenhol hasonló emberek hasonló sorsokkal. Persze gondoltam, hogy ez nincs teljesen így, de ugyanúgy gondoltam a kenyaira, ahogy a tanzánra. Most, hogy túl vagyok egy ott töltött éven, már tudom, hogy ez nem így van, Tanzánia a béke országa, teljesen más, mint szomszédjai.

De, hogy hogyan is indultam el, milyen volt a megérkezés és mit is csináltam ott…

hirdetés

2012 októberében már túl voltam a „bőröndújratervezés” 1-es, 2-es és 3-as szakaszán is, amikor rá kellett jönnöm, hogy 20+8 kb-ba semmi sem fér bele, szóval vittem, amit tudtam. A majd egy napos út után Dar es Salaam-ban szállt le a gépem. Ami egyből szembetűnt a landolásnál, az a rendszertelen fények voltak. Hajnalban érkeztem meg. A terminálba érve, mintha a súlyom megduplázódott volna, mintha a meleget cipeltem volna magamon. Dar es Salaam az éjszakában rémisztő volt számomra és kaotikus, a legjobb szó a rendszertelenség, ami szerintem itt mindenre igaz. A pályaudvaron hatalmas tömeg, egymást lökdösve próbáltak az emberek eljutni a céljaikhoz. Én pedig csak arra figyeltem, hogy valaki ki ne vegye a kezemből a kézipoggyászt. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban, de majd’ 6 órányi utazás után végre Tangába érkeztem. Ami elsőre szembetűnt, az a rengeteg szemét volt, ami mindent körülvett. Mindez egy olyan városban, amelynek csodálatos a növényzete, lenyűgöző óceánja és kellemes a városképe. Megérkezve a szállásra egy nagyon aranyos családi ház várt azokkal a fiúkkal, akiket másfél éve láttam utoljára. Elevenen él bennem még mindig ez, a kíváncsiság, a boldogság, a megnyugvás érzésének keveréke.

Októbertől elkezdtem Tangában angolt, drámát és magyart tanítani, magyart csak három fiúnak, akik Pécsett voltak önkéntesek, a program cserealapon működött. Délelőtt szuahéli órám volt, tanultam a helyi nyelvet, ami egészen egyszerű, a nyelvtant és a kiejtést is beleértve. Párhuzamosan mindezzel kertgazdálkodásba is fogtunk a helyi fiatalokkal. Egész nagy területen termesztettünk zöldségeket, és baromfit is neveltünk, mindezt munkahelyemnél, a Nguvumali Ifjúsági Központnál tettük. Körülbelül húsz fiatallal, 20-25 évesekkel, többségében fiúkkal foglalkoztam. A központban található egy hangstúdió is, amely hamarosan szintén felújításra kerül a programunknak köszönhetően, ugyanis a helyi vezetőimnek van egy zenekara, az EAZY MEN.

A munka után kikapcsolódást az óceán jelentette, havonta egy alkalommal, telihold idején bukkan ki a vízből egy sziget, ami másfél órára van hajóval a parttól. Hatalmas tábortűz kerekedik ilyenkor zenével, és csak a hold ad fényt. Fényképekkel lehetetlen megörökíteni, saját szemmel kell látni.

Többször elgondolkodtam azon is, hogy talán túl hosszú lesz az az egy év, amit itt fogok tölteni, hiszen sok rossz élmény is kísérte az első hónapokat. Végül arra jutottam, már nem adnám semmiért azt a hatalmas nyugalmat, amelyet minden nap éreztem Tanzániában. Más a környezet, más a kultúra és teljesen mások az emberek. Ez az a hely, ahol még az értékek számítanak.

Tetszett az is, hogy mindenhol banán és kókuszfák vettek körül, minden zöld, mindenhol növények és állatok. Nem tetszett viszont, hogy mindenki szabadon szemetel, bármi legyen nála: üveg, elem, papír, fém. Bár mégis, ahogy az ember járkál az utcákon, elfeledi mindezt, mert annyira harmonikus a környezet. Mindenhol gyerekek, akik rögtön megrohamoznak, ahogy meglátnak, és már messziről kiabálják a nevedet.

Szerettem, mikor Kitti dada-nak hívtak. Ez testvért jelent, mindenki testvérnek hívja a másikat, és sokszor mondják, hogy Tanzániában mindenki egy család. Egy család vagyunk a szomszédokkal, egy család vagyunk azokkal, akiket tanítunk, de az idegenekkel is a városban. Szép dolog ez, és tényleg el is hiszem, hogy figyelnek az emberek egymásra.

Ha fehér ember látogat a városba, rögtön kiabálják rá a Mzungu kifejezést, ami európai embert jelent, és összekötik a pénz fogalmával, a nagyon sok pénzével. Az utcán pedig állandó jelleggel követnek és kéregetnek. Van, hogy percekig jönnek utánad, és ha nincs veled helyi kísérő, akkor gondolkodhatsz azon, hogyan is tudsz megszabadulni tőlük.

Az embereknek ott is megtalálható minden típusa, ahogyan Magyarországon is. Nekem is sikerült megismernem megannyi embert ott. Sokukban csalódtam, sokak a barátaim lettek. Az ottani élet folyamatos tréningek sorozata. Soha nem tudod, milyen új dologba ütközöl és vajon jól tudod-e kezelni azt. Azt hiszem, ez az a hely, ahol nagyon észnél kell lenned és átgondolnod a tetteidet legalább kétszer, mielőtt cselekszel.

A környék, ahol éltem borzasztóan szegény volt. A szállásom ennek ellenére egészen jól felszerelt volt. Volt áram és csapvíz, bár utóbbit hétvégenként elzárták, ilyenkor a ballonokat használtuk. A gyerekeknek, akikkel foglalkozunk ilyen szerencséjük nincs, sokan nem is tudnak enni rendszeresen. Néha, amikor a srácok eltűntek néhány napra, akkor már tudtam, hogy valami gond lehet, általában maláriások. Házaikon nincs plafon és a tyúkok is sokszor a szobában vannak. Az ablakokon lévő szúnyogháló sok helyen már kiszakadt, és rongyokkal van elreteszelve a szakadás, így a szoba teljesen sötétté válik.

Ott tanultam meg spórolni úgy igazán, kevesebbel is beérni, és talán a türelmem is erősebb lett. Ez egy nagyon fontos erény itt egy „fehér ember” számára.

Mindent egybevéve, amikor a város felé tartva megláttam az óceánt, és a halászokat a vízen, azt a sok kis szigetet, ami a part közelében fekszik, és a csodás növényzetet, elöntött a nyugalom és a szépség érzete. Csodálatos helyen töltöttem ezt a rövid egy évet és nagyon sok érdekes emberrel tudtam mindezt megosztani. Biztos vagyok abban, hogy a nagy igyekezetem azt hozta meg számomra, amire mindig is vágytam. Afrikában élhettem, hangosan kimondva még mindig hihetetlen.

Nem cserélnék senkivel!

Gerner Kitti

Képgalériánkért kattintson ide vagy a lenti felvételre.