Ünnepel a Pécsi Tudományegyetem - Nyolcvan éves Borhidi Attila és Hámori József professzor úr

Mikor az ember mögött több mint ötven éves kutatótevékenység áll, elég nehezen tud mazsolázni belőle. Olyan ez, mint mikor végignéz a magánéletén, és érdekes módon az első szerelem, amit tizenéves korában él meg, az nagyon sokáig él. A kutatóban ilyen az első nagy felfedezés emléke is. Velem ez a Szovjetunióban történt, ahol azt gondolták, hogy már mindent tudnak, és mindent felfedeztek. A Krím-félszigeten, egy nagyon szép sziklagyepben egy kis kúszónövényt láttam meg ezüstös fellevelekkel, megkérdeztem az engem kalauzoló botanikus aspiránstól, hogy mi ez. Olyan nevet mondott, amit nagyon jól ismertem, ezért abban a pillanatban tudtam, hogy itt valami nincs rendben. Vagy ők nem tudják jól, vagy az a növény nem az, amit én idehaza annak ismertem. A hazaiakat az tévesztette meg, hogy az a másik növény is előfordul a területen, az azonban lent a síkságon nőtt, ez pedig fenn a sziklán. Ez volt az első felfedezésem, amivel kapcsolatban azonnal megtapasztaltam azt a gyakori reakciót, hogy egy messziről jött fiatal taknyos, hogyan meri azt mondani a helyi szakembereknek, hogy nem ismeritek a saját flórátokat. Elég kellemetlen érzés, velem is előfordult már. Hogy biztos legyek a dolgomban, küldtem egy példányt ebből a növényből a British Museumba, a FloraEuropaea szerkesztőségében dolgozó szakembereknek, akik visszaigazolták, hogy ez egy új faj, és megegyeztünk velük, hogy leközöljük. Amikor már a FloraEuropaea-ban is megjelent, a szovjet kollégák is feltették a kezüket, és elfogadták. Ugyanilyen nagy élmény volt az első növénynemzetség felfedezése, amit Kodály Zoltánról neveztem el. A Kodalyodendron azért is volt érdekes, mert a rutafélék családjába tartozik, és utalhattam a „Magos a rutafa”, kezdetűKodály-gyűjtötte magyar népdalra.

Ezek a felfedezések sokáig megmaradnak az emberben emlékként, Később aztán olyan jó környezetbe kerültem, ahol szinte tálcán hozták elém az újdonságokat, mint ahogy most Mexikóban. Olyan ez, mint az ünnepnap és a hétköznap: Az első felfedezések mind ünnepnapok, aztán ha a későbbiekben ez hétköznapivá válik, már nem jelent olyan nagy élményt. Az is igaz, hogy az első felfedezésekre még rendkívül nagy energia-befektetést fordít az ember, hiszen közben egy csomó ismeretet meg kell szereznie. A megszerzett ismeretekkel viszont a későbbiekben már úgy dolgoziunk, mint egy tőkével.

hirdetés

A kutatásban van egyfajta távolságtartás: ha valaki nagyon közelről néz valamit, nem biztos, hogy jól látja azt a dolgot. Aki viszont messziről jött, annak az ismeretei gyakran sokkal szélesebbek és olyan tapasztalatokon alapulhatnak, amit az adott területen nem tudtak vagy nem tartottak szükségesnek megszerezni… Láttam ezt a saját tanítványaim példáján is, akiket elküldtünk Koppenhágába, hogy megtanuljanak egy módszert. Miközben dolgoztak, egyszer csak megállt a folyamat és nem működött tovább. Akkor az én gyerekeim elmondták, hogy Pécsen ilyenkor mit szoktunk csinálni. A vendéglátók eleinte hitetlenkedtek, majd megpróbálták, és a módszer működött. Így azok, akik tanulni mentek oda, olyan ismereteket magukkal vittek, amik ott újaknak számítottak. A tudományban épp ez az érdekes, hogy nem mindig az mondja az okosat, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezik, hanem időnként a fiatalok, akiknek még éles a látásuk.

Két olyan dolog van, ami bennünket, magyarokat sikeressé tud tenni a nemzetközi kutatásban. Két dolog, amit sokan nem tekintenek értéknek, vagy kifejezetten elmarasztalnak. Az egyik ilyen a régi magyar oktatási rendszer, amire mondják, hogy „jó poroszos”. Lehet, hogy nagyon fegyelmezett oktatási rendszer volt, de volt egy nagy előnye: az, hogy szélesen alapozott tudást adott. Korábban nem képeztünk szűken specializált szakembereket, máig azt mondom, hogy az a gazdagabb népek kiváltsága, ahol minden kis résztémára rá lehet állítani egy embert. Nálunk ez nem oldható meg, mert kevesen vagyunk, és egyes tudományterületeket nem is vagyunk képesek teljes egészében lefedni úgy, hogy eredményesek legyünk rajta. A széles képzés azért jó, mert a világ nagyon gyorsan változik. Egyre kisebb az esélyes annak, hogy ha valaki egy adott dologra specializálódott, akkor negyven évig azzal fog foglalkozni. Rengeteg frusztráció keletkezik abból, amikor húsz-harminc évi kutatás után azt mondják valakinek, hogy sajnos önre már nincs szükség. Aki szélesen képzett, folyamatosan képes figyelni azt, hogy mi érdekes, és mindig van tartaléka, hogy változtasson, mert megvan hozzá az alapja, hogy valami újba belefogjon. Az én mesterem nem csak a növényföldrajzban és az ökológiában volt nemzetközi hírű tudós, hanem a taxonómiában (rendszertan) is. Ilyen kutatók a múlt század ’20-as éveiben még voltak másutt is, de az ’50-es években már nem. Ő így képzett minket is, és én ennek köszönhettem azt, hogy amikor Kubában térképezés közben egyszer csak előkerült egy csomó ismeretlen növény, tudtam, hogy ez új felfedezés és le tudtam írni őket. A térképezés során ugyanis olyan területekre jutottunk el, ahol előttünk még nem járt szakember.. Másrészt egy térképező sokkal aprólékosabb módszerrel dolgozik, amikor egy vegetációtípust meg kell állapítania, mint egy flórakutató. Nem engedheti meg magának azt a luxust, amit egy florista, hogy csak azt gyűjti, ami éppen virágzik vagy termése van. Azt sem engedhettük meg magunknak, hogy csak a száraz évszakban menjünk terepre, amikor kellemes száraz, meleg idő van, hanem nyáron is, amikor forróság volt és zuhogott az eső – a trópusokon nagyon sok növény ilyenkor virágzik. Tehát olyan időszakban is gyűjtöttünk, amikor mások nem. Kubában ez nagyon feltűnő volt, hiszen a kubai növényvilág felmérését amerikaiak végezték, akik nyáron otthon, az USA-ban kutattak, télen meg eljöttek a trópusokra. Ami akkor virágzott, azt fel is fedezték, de ott volt a rengeteg steril anyag, amit nem tudtak feldolgozni. Ezeket mi a nedves évszakban szépen begyűjtöttük, és a mi felfedezésünk lett.

Manapság az a felfogás, hogy nem elegendő nagyítóval, mikroszkóppal megvizsgálni egy növényt. Azt, hogy a két növény, ami látszólag hasonlít egymásra, milyen származástani kapcsolatban van egymással – tényleg rokonok-e vagy csak hasonlítanak -, már csak genetikai módszerekkel tudjuk megállapítani. Erre valók a molekuláris kutatások, amikre én például hetven éves fejjel kezdtem ráállni. Sokat tanultam a fiataloktól; ma is mindenkitől tanulok, aki többet tud nálam. A pályámat így kezdtem: húsz éves koromban határoztam el, hogy botanikus leszek, amikor a velem egy évfolyamon tanuló, vagy alattam járó hallgatók között olyanok voltak, akik tizenéves koruk óta már erre készültek. Minden hétvégén elmentem velük kirándulni, és akik többet tudtak, azoktól nem szégyelltem tanulni. A tanulás nem szégyen, sőt bizonyos mértékig élvezet is, főleg ha úgy tesszük el a tudást, mint a megspórolt pénzt. Egy-egy kirándulás után, míg a vonatban utaztunk, felírtam és megtanultam azokat a növényeket, amiket aznap megismertem. Ez már tőke volt a következő hétvégi kirándulásra.

Amikor elmentem Kubába, olyan területen dolgoztam, ahol a hatezer faj közül ötven olyan van, ami nálunk is előfordul. Erre fel kellett készülni, amit úgy csináltam, hogy megkaptam egy ötkötetes flóraművet, és megtanultam. Amikor megérkeztem Kubába, már mindent tudtam a flórájáról, csak nem ismertem a növényeket. Nagy szerencsémre volt egy idős agrármérnök kolléga, aki atyai barátom lett. Ő megtanított arra, hogy az ismereteket össze tudjam kapcsolni a tényleges növényekkel. Nagyszerű mester volt, örült annak, hogy a tudását átadhatja – ez sem mindennapi. Fontos a jó tanító, aki az emberben először is fel tudja kelteni az érdeklődésedet valami iránt, ami ki tudja tölteni az életedet, és ezt a szeretetet egy életen keresztül tudod kamatoztatni az életpályád megalkotásában, sőt, át is tudod adni. Külön öröm, amikor azt látom, hogy amit valakinek elmondtam, az annak az illetőnek megmozdította az agysejtjeit, és ő már továbbgondolta.

A másik nagy előnyünk a széles, alapos képzés mellett, ami nagyon hatékonnyá tud bennünket tenni, az a magyar nyelv. A magyar nyelv egy nagyon fontos eszköz arra, hogy a gondolatokat új formában alkossuk meg, és a problémákat új szempontból közelítsük meg. Szentgyörgyi Albert írja a felfedezésről: „Látni, amit mindenki lát, és gondolni, amit még senki nem gondolt” Ehhez segít bennünket a magyar nyelv. Felépítése, szerkezete, mondatalkotása pontosan az ellenkezője annak, ahogy az indoeurópai nyelvek működnek. Ennek az a következménye, hogy amikor magyarul magamnak megfogalmazok valamit, én azt másképp közelítem meg gondolatban, mint a más nyelven gondolkodó emberek. Nem egyszer tapasztaltam azt, hogy amikor nyitott kérdésekről vitatkoztunk, amelyeken már sokat gondolkoztak, sikerült más, szokatlan megközelítést találnom. Időnként kellemetlenség is adódott ebből. Eleinte borzasztó boldog voltam, hogy azonnal megmondom a megoldást, de ezért megharagszanak az emberek, különösen azok, akik már évek óta törik rajta a fejüket. Úgyhogy meg kell tanulni mértéktartónak lenni, és óvatosan átadni a tudást, különösen beosztott-főnök viszonyban. Úgy kell rávezetni a főnököt, mintha ő jött volna rá a dologra. Én annak idején nem sajnáltam ezt. A főnököm, Soó Rezső, óriási tudású ember volt, de mivel régóta dolgozoott bizonyos témán, már nem volt olyan fogékony új gondolatokra. Ilyenkor nem szabad azt mondani, hogy „én rájöttem”, hanem: „professzor úr, talán ezen még gondolkodni kéne így vagy úgy”. És akkor két-három nap múlva jön az öreg, és mondja, hogy nem is olyan rossz, amit mondtam. Így lettem már nagyon fiatalon ismertté a nemzetközi szakirodalomban, mert ezeket a gondolatokat nem a sajátomként próbáltam egy nem mindig elfogadó környezetbe beleerőltetni, hanem egy nagy tekintélyű tudós társaként, akire a szakma odafigyelt. Engem, a fiatal nevenincs senkit nem olvastak volna el, de őt elolvasták. Amikor először vehettem részt nagy nemzetközi konferencián, a nagytekintélyű Ellenberg professzor, a szakterület „pápája” azt kérdezte: „önnek ugye az édesapja, vagy idősebb bátyja is botanikus?” Mondtam, hogy csak én vagyok. „De hát én már tizenkét éve referálom egy ilyen nevű szerző cikkeit.”

Az irigység nagyon sokban hátráltatja az embereket. Az irigység fékezi a haladást. Nem szabad irigynek lenni a tudásra, hanem át kell adni azt, hogy kamatozzék.